"Senki se kérdi, a pénz honnét, csak meglegyen egyszer."

1945
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1954
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986

A világháború kíméletlenül elbánt a hazai biztosításüggyel is. Leégett az EMABIT, a Generali és az Adria biztosító székháza, és a Gazdák Biztosítóintézetének Kálvin téri palotája is súlyosan károsodott. Az országban összesen 147 biztosítós épület szenvedett háborús károkat, közülük 34 teljesen elpusztult. Az anyagi kár (42-es értéken) 45 millió pengőt tett ki, jóval többet, mint az éves, életbiztosítási díjbevétel. Súlyosította a helyzetet, hogy ezek az ingatlanok életbiztosítási díjtartalékot képeztek. Zömében az irattárak, nyilvántartások is megsemmisültek.
Jellemző, hogy a hazai biztosítók1944-45 telén mindössze 1 millió pengő készpénzt tudtak összekaparni, amit egyébként azonnal lefoglalt a Közellátási Kormánybiztosság. Sokra nem mentek vele, mert közben ránk köszöntött a világtörténelem legnagyobb méretű inflációja. A pénzügyi szolgáltatások értelmüket vesztették.
1946 júniusában a kormány moratóriumot hirdetett: befagyasztotta az 1945 előtt kötött életbiztosításokból eredő szolgáltatások teljesítését, ugyanakkor a biztosítóknak is megtiltotta a további díjak beszedését. Egyben ígéretet tett, hogy a pénzügyi stabilizáció után a biztosításokat valorizálja, átértékeli.
1946 augusztusában megjelent a forint, de a fenti ígéret (mind a mai napig) függőben maradt.

1947-48-ban több biztosító felszámolta magát, (néhány esetben a felszámolás még ma is tart!), s ezzel egy időben elkezdődött a maradék táraságok állami érdekeltséggé nyilvánítása. Ezeket a Gazdasági Főtanács irányította, tehát a jogi értelemben vett államosítást egyetlen aktussal meg lehetett oldani.
1949. június 20-án megkezdte működését az Állami Biztosító Nemzeti Vállalat, s így kialakult a töretlen monopólium, amely majd’ négy évtizedig (1986-ig tartott.)
Az áttekinthetővé vált hazai piac állami felügyeletét kezdetben a PM Biztosítási Szakosztálya látta el, a szervezet azonban 1954-ig működött. De ez után sem maradt a szakma felügyelet nélkül. Egy elegánsnak nem mondható szervezeti megoldással a hazai biztosítási ipar - vagyis a monopol ÁB - állami felügyeletét maga az ÁB látta el, mint a PM Biztosítási Főigazgatósága. (Karinthy után szabadon: Álmomban két szervezet voltam, és önmagamat felügyeltem.)

A ma már joggal ostorozott monopóliumnak azonban voltak látványos eredményei is, no meg sajátos megoldásai. A biztosítás gyakorlatilag költségvetési elosztó-rendszerként működött. Profitját a büdzsé elvonta, ugyanakkor helyt is állt az esetleges veszteségért (ilyen szerencsére nem volt.)
A tipizált kockázatok és szerződési feltételek okán a díjak alacsonyak voltak, és ez feltűnően nagy telítettséget eredményezett mind a lakossági, mind a vállalati és szövetkezeti területen.

Az alacsony díjak nem mellőzték a szociális megfontolásokat sem. A magyar piac találmánya volt a csoportos élet- és balesetbiztosítás (CSÉB) is; ilyen biztosítással gyakorlatilag minden keresőképes és foglalkoztatott dolgozó rendelkezett. A módozatot munkahelyi megbízottak terjesztették, a díjakat pedig a munkáltatók vonták le a biztosítottak keresményéből, és egy összegben utalták át az ÁB-nak. A szolgáltatások ugyanakkor szerények voltak, és a „biztosítottság” érzését keltették.

A hazai motorizáció lassú előrehaladtával új terület nyílt meg a biztosítás előtt, amely azóta is fontos ágazat. A gépjármű kezdettől kiemelt vagyontárgy volt, így a casco telítettség meghaladta a 80 százalékot is. Ugyanakkor hazánk élen járt az európai típusú kötelező gépjármű felelősségbiztosítás bevezetésében is, 1970-re a rendszer hermetikussá vált. A hazai biztosításügy azonnal csatlakozott az európai Zöldkártya rendszerhez, amelynek azóta is elismert tagja.

A gépjármű üzletághoz kötődik a magyar biztosításügy egyik jelentős – világszerte figyelemmel kísért – újítása is: a kötelező felelősségbiztosítási díjak üzemanyagárba történő beépítése, amely kiküszöbölte a szerződéskötést, a nyilvántartást, valamint a hagyományos értelemben vett díjfizetést, és végső soron a biztosítatlanság lehetőségét is. A fáma szerint már Svájc is át akart térni a „magyar rendszer”-re, de az évek során kiderült, hogy ez a szisztéma csak akkor működik, ha az adott piacon mind a biztosítás, mind az üzemanyag forgalmazás monopol kézben van.


Szerző: Dr. Trunkó Barnabás

  • A legnézettebb 10





















impresszum| adatvédelmi elvek| felhasználási feltételek| oldaltérkép| súgó