"Senki se kérdi, a pénz honnét, csak meglegyen egyszer."

6
1945
12
1945
1
1947
12
1947
5
1948
9
1948
1
1949
6
1950
11
1951
1
1952
8
1952
2
1954
1
1957
2
1957
5
1957
9
1958
1
1959
1
1960
2
1960
5
1960
6
1960
1
1961
2
1961
4
1961
6
1961
11
1962
1
1963
2
1963
9
1963
1
1964
2
1964
8
1964
1
1965
2
1965
3
1965
4
1965
6
1965
10
1965
1
1966
4
1966
6
1966
9
1966
10
1966
1
1967
4
1967
6
1967
11
1967
1
1968
2
1968
4
1968
5
1968
9
1968
11
1968
1
1969
3
1969
5
1969
7
1969
8
1969
1
1970
2
1970
3
1970
5
1970
6
1970
9
1970
1
1971
2
1971
3
1971
4
1971
5
1971
6
1971
1
1972
3
1972
5
1972
6
1972
1
1973
3
1973
4
1973
5
1973
6
1973
9
1973
10
1973
1
1974
2
1974
3
1974
4
1974
5
1974
6
1974
9
1974
10
1974
1
1975
4
1975
6
1975
8
1975
12
1975
1
1976
4
1976
5
1976
8
1976
9
1976
1
1977
2
1977
4
1977
5
1977
1
1978
3
1978
6
1978
7
1978
10
1978
1
1979
3
1979
6
1979
8
1979
1
1980
3
1980
9
1980
1
1981
5
1981
8
1981
1
1982
7
1982
1
1983
5
1983
8
1983
1
1984
4
1984
6
1984
7
1985
8
1985
11
1985
4
1986
5
1986
6
1986
8
1986

A világháború kíméletlenül elbánt a hazai biztosításüggyel is. Leégett az EMABIT, a Generali és az Adria biztosító székháza, és a Gazdák Biztosítóintézetének Kálvin téri palotája is súlyosan károsodott. Az országban összesen 147 biztosítós épület szenvedett háborús károkat, közülük 34 teljesen elpusztult. Az anyagi kár (42-es értéken) 45 millió pengőt tett ki, jóval többet, mint az éves, életbiztosítási díjbevétel. Súlyosította a helyzetet, hogy ezek az ingatlanok életbiztosítási díjtartalékot képeztek. Zömében az irattárak, nyilvántartások is megsemmisültek.
Jellemző, hogy a hazai biztosítók1944-45 telén mindössze 1 millió pengő készpénzt tudtak összekaparni, amit egyébként azonnal lefoglalt a Közellátási Kormánybiztosság. Sokra nem mentek vele, mert közben ránk köszöntött a világtörténelem legnagyobb méretű inflációja. A pénzügyi szolgáltatások értelmüket vesztették.
1946 júniusában a kormány moratóriumot hirdetett: befagyasztotta az 1945 előtt kötött életbiztosításokból eredő szolgáltatások teljesítését, ugyanakkor a biztosítóknak is megtiltotta a további díjak beszedését. Egyben ígéretet tett, hogy a pénzügyi stabilizáció után a biztosításokat valorizálja, átértékeli.
1946 augusztusában megjelent a forint, de a fenti ígéret (mind a mai napig) függőben maradt.

1947-48-ban több biztosító felszámolta magát, (néhány esetben a felszámolás még ma is tart!), s ezzel egy időben elkezdődött a maradék táraságok állami érdekeltséggé nyilvánítása. Ezeket a Gazdasági Főtanács irányította, tehát a jogi értelemben vett államosítást egyetlen aktussal meg lehetett oldani.
1949. június 20-án megkezdte működését az Állami Biztosító Nemzeti Vállalat, s így kialakult a töretlen monopólium, amely majd’ négy évtizedig (1986-ig tartott.)
Az áttekinthetővé vált hazai piac állami felügyeletét kezdetben a PM Biztosítási Szakosztálya látta el, a szervezet azonban 1954-ig működött. De ez után sem maradt a szakma felügyelet nélkül. Egy elegánsnak nem mondható szervezeti megoldással a hazai biztosítási ipar - vagyis a monopol ÁB - állami felügyeletét maga az ÁB látta el, mint a PM Biztosítási Főigazgatósága. (Karinthy után szabadon: Álmomban két szervezet voltam, és önmagamat felügyeltem.)

A ma már joggal ostorozott monopóliumnak azonban voltak látványos eredményei is, no meg sajátos megoldásai. A biztosítás gyakorlatilag költségvetési elosztó-rendszerként működött. Profitját a büdzsé elvonta, ugyanakkor helyt is állt az esetleges veszteségért (ilyen szerencsére nem volt.)
A tipizált kockázatok és szerződési feltételek okán a díjak alacsonyak voltak, és ez feltűnően nagy telítettséget eredményezett mind a lakossági, mind a vállalati és szövetkezeti területen.

Az alacsony díjak nem mellőzték a szociális megfontolásokat sem. A magyar piac találmánya volt a csoportos élet- és balesetbiztosítás (CSÉB) is; ilyen biztosítással gyakorlatilag minden keresőképes és foglalkoztatott dolgozó rendelkezett. A módozatot munkahelyi megbízottak terjesztették, a díjakat pedig a munkáltatók vonták le a biztosítottak keresményéből, és egy összegben utalták át az ÁB-nak. A szolgáltatások ugyanakkor szerények voltak, és a „biztosítottság” érzését keltették.

A hazai motorizáció lassú előrehaladtával új terület nyílt meg a biztosítás előtt, amely azóta is fontos ágazat. A gépjármű kezdettől kiemelt vagyontárgy volt, így a casco telítettség meghaladta a 80 százalékot is. Ugyanakkor hazánk élen járt az európai típusú kötelező gépjármű felelősségbiztosítás bevezetésében is, 1970-re a rendszer hermetikussá vált. A hazai biztosításügy azonnal csatlakozott az európai Zöldkártya rendszerhez, amelynek azóta is elismert tagja.

A gépjármű üzletághoz kötődik a magyar biztosításügy egyik jelentős – világszerte figyelemmel kísért – újítása is: a kötelező felelősségbiztosítási díjak üzemanyagárba történő beépítése, amely kiküszöbölte a szerződéskötést, a nyilvántartást, valamint a hagyományos értelemben vett díjfizetést, és végső soron a biztosítatlanság lehetőségét is. A fáma szerint már Svájc is át akart térni a „magyar rendszer”-re, de az évek során kiderült, hogy ez a szisztéma csak akkor működik, ha az adott piacon mind a biztosítás, mind az üzemanyag forgalmazás monopol kézben van.


Szerző: Dr. Trunkó Barnabás

  • A legnézettebb 10





















impresszum| adatvédelmi elvek| felhasználási feltételek| oldaltérkép| súgó