"Senki se kérdi, a pénz honnét, csak meglegyen egyszer."

1945
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1954
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986

Magyarország az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti megállapodás szerint újra elveszítette területeinek jelentős részét. A trianoni határokon belüli terület embervesztesége (halottak, hadifoglyok, sebesültek, elhurcoltak) 400-900 ezer fő volt. Elpusztult vagy elrabolták a nemzeti vagyon 40%-át, megsemmisült 30 ezer, súlyos sérüléseket szenvedett 48 ezer budapesti lakás. A közlekedés veszteségei is drámaiak voltak: felrobbantották a Duna és a Tisza összes hídját, elpusztult a vasúti sínhálózat 40%-a, a gyárak 90%-át érte kár. A rablásoknak és rekvirálásoknak esett áldozatul a szarvasmarha-állomány 44%-a, a lóállomány 56%-a, a sertésállomány 59%-a. A külkereskedelem mértéke az 1944-es 1753 millió pengőről a következő évre 3,7 millió pengőre zuhant. A nemzeti jövedelem 1943-44-ben 5214 millió, 1945-46-ban 2541 millió pengő volt.

A II. világháborút követően Magyarország a Szovjetunió megszállási övezetébe tartozott, amely fokozatosan hozzásegítette a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Pártot a hatalom megszerzéséhez és – a baloldali szociáldemokratákkal egyesülve Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven – a sztálinista típusú egypártrendszerű diktatúra bevezetéséhez, amely 1949-re teljesedett ki.
1945. november 4-én tartották a II. világháború utáni Magyarországon az első demokratikus választásokat, melyet a Független Kisgazdapárt nyert meg fölényesen (57%) a három baloldali párt előtt (szociáldemokraták, kommunisták, parasztpárt). Ennek ellenére a megszállt országban szovjet nyomásra koalíciós kormány alakult, melyben a kommunista párté lett a belügyi tárca. A kommunisták megkezdték politikai ellenfeleik kiszorítását a hatalomból. Módszereik közé tartozott a politikai harc mellett a megfélemlítés, a lejáratás éppúgy, mint esetenként az emberrablás, a fizikai megsemmisítés. Az 1947-ben lezajló második, nyíltan manipulált, úgynevezett „kékcédulás választások” még nagyobb befolyáshoz juttatták a baloldali pártokat. A parlamenti ellenzéket, a polgári pártokat felszámolták. A korábbi vezetőitől megfosztott szociáldemokrata párt és a kommunista párt 1948-as egyesülése után létrejött egypártrendszer és totális kommunista diktatúra élén Rákosi Mátyás állt.
A korszakra mind párton belül, mind országosan féktelen terror volt jellemző. Az időszakot az ÁVO, illetve a belőle önállósított ÁVH kegyetlenkedései, koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű táborokba történő deportálása, kivégzése, illetve a párton belüli ellenzék pusztítása jellemezte, amely Rákosi Mátyás és Sztálin személyi kultuszával, erőltetett kolhozosítással, és a nehéz- és hadiipar teljességgel indokolatlan és gazdaságtalan fejlesztésével párosult, ami nyomorba taszította a lakosságot.
40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. 1950 és 1953 között 1 millió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett.
1953-ban elhunyt Sztálin, és az új szovjet vezetés utasította Rákosi Mátyást a lemondásra a miniszterelnöki tisztségről, amely pozíció betöltésére a szövetkezetesítés ellenzése miatt 1949-ben a pártvezetésből kizárt agrárszakember, Nagy Imre került. Nagy Imre július 4-én bejelentette, hogy gazdaságpolitikai változtatásokat hajt végre, megszünteti a kuláklistákat, felszámolja a törvénytelenségeket és az internálótáborokat, valamint nagyobb szerepet szán az országgyűlésnek. Rákosi Mátyás pozíciói azonban még mindig erősek voltak, hiszen az ő emberei ültek az államigazgatásban és a pártszervezetekben, de egyelőre nem mert a Moszkva támogatását élvező miniszterelnök ellen támadni.
A kommunista Nagy Imre reformelképzelései első lépéseként amnesztiát hirdetett, októberben pedig ígéretéhez híven felszámolta az internálótáborokat, véget vetett az ÁVH önállóságának, a könnyű- és élelmiszeripar javára módosított a támogatások rendszerén, a parasztságot sújtó terheket mérsékelte, béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre. Az életszínvonal érezhetően emelkedni kezdett.
A törvénytelenségek feltárását 1954 májusáig akadályozta meg a Rákosi-féle holdudvar, amikor is maga Hruscsov emelte fel szavát a miniszterelnök mellett. A felállított Különleges Tanács 300 politikai elítélt ügyét vizsgálta felül, köztük Kádár Jánosét és Losonczy Gézáét. Ekkorra Rákosi vonala már pártberkekben is meggyengült: 1954 októberében Nagy Imre mellé állt a központi vezetőség nagyja, amit a miniszterelnök további újításokra használt fel: közgazdászokkal az értékarányos árak megszabására és a világpiachoz való alkalmazkodásra buzdító tervezetet dolgoztatott ki, illetve a Magyar Függetlenségi Népfrontot átszervezte Hazafias Népfronttá azzal a céllal, hogy a kommunista báb helyett szabad fórummá váljon.
A gazdasági reformokra azonban már nem jutott idő, ugyanis Rákosi ügyesen kihasználva az NSZK NATO-taggá válását követő szovjet külpolitikai váltást, elérte hogy 1955 januárjában Moszkvába rendeljék riválisát, ahol Nagy Imre általános megrökönyödésre nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Ettől függetlenül a márciusi KV-ülés elmarasztalta a miniszterelnököt, akitől tavasszal minden tisztséget elvettek, sőt év végén még MDP-tagságát is megszüntették.
A miniszterelnök Hegedüs András lett, Rákosi híve, azonban az enyhülés légköréhez szokott közélet – elsősorban az értelmiségi Petőfi Kör – és a kiszabadult párton belüli belső ellenzék miatt nem lehetett visszasztálinizálni az országot.
Rákosi helyzetét az is nehezítette, hogy Hruscsov békülni kezdett Titóval, amivel a Rajk-per jogosultságát kérdőjelezte meg, és az, hogy az SZKP XX. kongresszusa 1956 februárjában elítélte a sztálinista diktatúrát. Márciusban Rákosi beismerte, hogy Rajk László ügye provokáción alapult, és az ÁVH letartóztatott vezetőire hárított minden felelősséget. Májusban már be kellett ismernie, hogy neki is szerepe volt a bűnök elkövetésében, egyúttal az ellenállást a Petőfi Kör betiltásával próbálta letörni, ám hiába: az MDP KV ülésére érkező Anasztasz Mikojan közölte Rákosival, hogy le kell mondania párttitkári tisztségéről, amit ő meg is tett. Utóda a szintén sztálini vonalat követő Gerő Ernő lett, vagyis lényegi változás nem történt.
Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásához vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott szabadságharca így végül elbukott.
Az 1956-os forradalom leverését követően Kádár Jánost jelölték ki Moszkvában magyar vezetőnek. Kádár kegyetlen megtorlást alkalmazott, restaurálta a diktatúra intézményrendszerét, ugyanakkor igyekezett féken tartani a más néven – MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) – újjáalakuló kommunista párton belüli sztálinista ellenfeleit is.
Az érett Kádár-rendszert (1963-1979) a növekvő életszínvonal (pl. nyugati utazások engedélyezése 3 évenként, lakásépítés támogatása, javuló egészségügyi mutatók stb.) jellemezte. A bővülés forrása ekkor még az egyre csökkenő ütemben növekvő termelés volt. A hatékonyság javítása érdekében a kommunista vezetés megpróbálta néhány piaci ösztönző óvatos – de akkoriban bátornak számító – bevezetését 1968-ban. Ez volt az ún. új gazdasági mechanizmus. A szocializmus Moszkva akarata ellenében történő reformálhatóságába vetett remény a prágai tavasz leverésének hatására elillant. A gazdasági reform eredményeit vissza kellett fogni, mert a növekvő belső zavarok nem szovjet típusú politikai megoldását Kádár a Csehszlovákiában történtek után nem vállalta. De még így is a lakosság körében beindult a kispolgárosodás, a fogyasztás legitimálásával mindenki vásárolhatott, vagy igényelhetett magának hűtőt, televíziót, autót, vásárolhatott nyaralót, és egyéb, a komfortérzetet jelentősen javító cikket, mely révén maga a rendszer is elviselhetőbbé vált. Az ország gazdaságilag fokozatosan nyugati függésbe került, a KGST 1973-ra képtelenné vált tovább elegendő segítséget nyújtani. Míg ideológiájában élesen szembehelyezkedett vele, a pártvezetés 1973-tól kezdve rendszeresen nyugati – elsősorban Japán – banki hiteleket vett fel a gazdasági hiány pótlására. Ez a fajta kettős beszéd egészen a Kádár-rendszer bukásáig fennmaradt. Elsősorban nyugati újságírók hatására terjedt el Magyarország ezen évei légkörének megjelölésére a legvidámabb barakk kifejezés.
A gazdasági problémák fokozódásával (eladósodás, növekvő nyugati importfüggőség) nőtt a kommunista vezetés bizonytalanság-érzése, mert az 1956-os forradalom nagy tanulságának azt tartották, hogy nem szabad az életszínvonalat csökkenteni. 1982-re államcsőd-közeli helyzetbe sodródott az ország, melyből a kiutat a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank kölcsönei jelentették, melyhez azonban Magyarországnak be kellett lépnie a világ két legnagyobb tőkével rendelkező kapitalista szervezetébe, ennek megfelelően 1982-ben IMF, 1983-ban IBRD (a Világbank elődje) tag lett.
 
A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnökei:
Szakasits Árpád (1949–1950)
Rónai Sándor (1950–1952)
Dobi István (1952–1967)
Losonczi Pál (1967–1987)
 
Helyettes elnökei:
Kiss Károly (1949–1951)
Nagy Dániel (1949–1963)
Kovács István (1951–1953)
Révai József (1953–1958)
Kiss Károly (1958–1961, másodszor)
Marosán György (1961–1963)
Gáspár Sándor (1963–1988)
Kisházi Ödön (1963–1975)
Trautmann Rezső (1975–1989)
 
Az állampárt fő-, illetve első titkárai
(Magyar Kommunista Párt 1945–1948)
Magyar Dolgozók Pártja 1948–1956
Magyar Szocialista Munkáspárt 1956–1989
főtitkár
Rákosi Mátyás 1945–1953
első titkárok
Rákosi Mátyás 1953–1956
Gerő Ernő 1956 (MDP)
Kádár János 1956–1985 (MDP, majd MSZMP)
főtitkárok
Kádár János 1985–1988
Grósz Károly 1988–1989
 
Országgyűlés elnökei
Nagy Imre 1947–1949
Olt Károly 1949
Drahos Lajos 1949–1951
Dögei Imre 1951–1952
Rónai Sándor 1952–1962
Vass Istvánné 1963–1967
Kállai Gyula 1967–1971
Apró Antal 1971–1984
Sarlós István 1984–1988
Stadinger István 1988–1989
 
Minisztertanács elnökei
Dobi István 1949–1952
Rákosi Mátyás 1952–1953
Nagy Imre 1953–1955
Hegedüs András 1955–1956
Nagy Imre 1956
Kádár János 1956–1958
Münnich Ferenc 1958–1961
Kádár János 1961–1965
Kállai Gyula 1965–1967
Fock Jenő 1967–1975
Lázár György 1975–1987
Grósz Károly 1987–1988
Németh Miklós 1988–1990
  • A legnézettebb 10





















impresszum| adatvédelmi elvek| felhasználási feltételek| oldaltérkép| súgó